Kállai Gábor írása
1. Acélváros születése
Mottó: Természetesnek tűnik, hogy épített környezetünk és a mindennapi életünk egyik legjelentősebb-meghatározó szerkezeti anyaga és stratégiai szereplője az acél.
A korszerű-gazdaságos acéltermék előállítására a térségben egy új város született.
Amikor 1950 május 2-án az ország közepén, a Duna partján szerényen meghúzódó Pentelei- fennsíkon megtörtént az első kapavágás, egy új város (Sztálinváros később módosítva Dunaújváros) építése-születése kezdődött. Sokan gyanakodva hitték, hogy alig több mint 4 év után már Martin-acél készül az első kemencéből, és 50 évvel később már a hazai acélkohászat „fellegvára” lesz a Dunai Vasmű. Az ózdi, a diósgyőri és a csepeli kohászok segítették a „kistestvért”.
A mezőgazdaságból kiszakadókból és a jobb, új élet reményében munkát kereső képzetlen ezrekből, a kollektív munkában gyakorlatlan emberből „hús- vér” kohászt, nagyüzemi munkást kellett képezni-formálni, és megadni a lehetőséget, hogy az ember megéljen a munkájából, és biztos egzisztenciát teremtsen magának-családjának.
Pályakezdőként várakozással teli megilletődöttséggel léptünk a nagy gyárba, a szűkebb Acélműs közösségbe. A Martinban a hosszú évek során erős törzsgárda alakult ki a maga írott- íratlan szabályaival. Akik jól dolgoztak, azokat elismerték, nevük legendává vált, mert életük egybeforrt a munkahellyel, az acélgyártással. A szaktudást nem adták ingyen, lépésről lépésre kellett megtenni azt az utat, amely napjainkra a korszerű acélgyártási kultúra elsajátításához és megvalósításához vezetett. Megízleltünk és megismertünk számos sikert, de jó néhány kudarcot is. Megtapasztaltuk a nehéz fizikai munka emberformáló szerepét, megtanultuk tisztelni a munkatársban a velünk közösen küzdő embert. A mindig rejtélyes kohászat olyan kihívást jelentett, amely állandóan tettre kész embert követelt, így születtek meg a mindennapi munka „hősei”. A szakma tudást, kitartást, szívósságot, szorgalmat és fortélyt követelt. Akit megtűrt, vasakaratúvá edzett, akit nem, világgá száműzött. Többen nem elégedtek meg a középszerűséggel, az elérendő-megvalósítandó céljaik-álmaik többre sarkallták őket. Tehetséggel, vasakarattal, irigylésre méltó szorgalommal, kellő önbizalommal és töretlen hittel sok sikeres karrier született.
A kohász pályaválasztás kellő életteret biztosított a tervek-vágyak teljesüléséhez, sokszor úgy tűnt, az ember átlépheti a saját árnyékát is.
2. A Munka ünnepe
Mottó: Korosztályunktól régen elköszönt a mindennapi munka,
de emlékezetünkben tovább él.
Alighogy magunk mögött hagytuk a csendes magányunkban töltött Húsvéti ünnepeket, máris a munka ünnepe áll előttünk. Vannak napok, amelyek emlékezetünkbe vésődnek. Van szó, amely napjainkban (már második éve) a szokásosnál nagyobb jelentőséggel bír, a MUNKA. Életünkben a munka a múltunkban él tovább. Az iskolában szerzett tudással felvértezve, otthagyva a szülői otthon melegét, szétszóródtunk a szélrózsa minden irányában és elindultunk az önállóság felé vezető – sokszor rögös – úton. Ambíciótól fűtött fiatalok voltunk. Beléptünk a nagybetűs ÉLET kapuján. Tettük dolgunkat, terveztük, építettük a jövőt. Akkor a munka mindennapi életünk természetes velejárója volt, míg ma – sajnos – világszerte sok ezer ember óhaja. Hivatás, szakmaszeretet, biztonság, hobby, szenvedély külön-külön vagy egymás mellett is, igazolták a munkához való viszonyunkat. Eltérő, de tartalmában hasonló életpályánkon akadtak állomások, ahol megálltunk egy-egy pillanatra, és elgondolkodtunk: honnan indultunk, mi történt velünk? Személyes érintettség okán – Rodin után szabadon – a feleslegesnek ítélt betűk kigyomlálásával az acélgyártók életéből két „képet” választottam.
Egy acélgyártó monológja (1997)
Mély szendergésből ébred a nemzet,
Mely ipara nélkül félkarú lett.
Merész tervek, szép jövőt jósolnak,
Sokan acélgyártásra gondolnak.
Győrnek, később Mohácsnak hódolnak,
Míg végül Pentelére voksolnak.
Mint eső után a gomba, nő a gyár,
Fiatalok gyertek, itt munka vár.
Kukoricatáblák, zöld ligetek,
Acélkohászhoz búcsút intsetek.
A büszkeség majd szétveti szívünk,
A vas- és acél országa leszünk.
Alszik a város, csendes az éjjel,
Kutya vonyít, kakas hajnalt kémlel.
Ünnepi esténk kedves vendége,
Acélműnk köszönt vörös füstjével.
Bent a gyárban szorgos munka zajlik,
Néha itt-ott káromkodás hangzik.
Karon az izom kötélként feszül,
Martin- kemencében acél készül.
Fortyogva zúg, örvénylik, szikrázik,
Izzadt arcokon bágyadt fény játszik.
A büszkeség majd szétveti szívünk,
Mert mi ott dolgozunk és ott élünk.
Tavasz, nyár, ősz, tél egymást követi,
A kohászt hideg és meleg gyötri.
Legyen ünnep, nappal vagy éjszaka,
Nincs egyiküknek sem jajszava.
Munkára fel!- ez a kohász virtus,
Legyen november, vagy legyen május.
Konverter- acél magáért beszél,
Elektro a nagyok között megél.
Martinász higgyél a mesélőnek,
Munkában fáradt kérges kezűnek.
A büszkeség majd szétveti szívünk,
Mi itt dolgozunk és velük élünk.
Zöldfülű gyermekként jöttünk ide,
Izgatott kohászaink örök hite.
Mint asszonyaink szeme varázsa,
Tett rabbá az izzó fém forrása.
Verejtékben viseltük a meleget,
Szívtuk magunkba a kohász szellemet.
Kudarc- siker, néha megízleltünk,
Kezdőből lassan felnőtté lettünk.
A bosszúságot könnyen felejtjük,
Új nap, új remény, ez a fegyverünk.
A büszkeség majd szétveti szívünk,
Mi ide jöttünk, s ma is itt élünk.
Világpiac, ár, költség, nyereség,
Játszik velünk, gúzsba köt, megítél.
Pénz, vágy, megbecsülés kavarog bennünk,
Nincs utánpótlás, háborog lelkünk.
Közgazdász, a kohászt sose temesd,
Orvos, vájár, tanár mondják veled:
Ti kohászok, példát mutassatok!
Míg világ a világ, acélt gyártsatok!
S ha kelő nap sugara ránk mosolyog,
Megtetted magadét, légy velünk boldog.
A büszkeség majd szétveti szívünk,
Kohászok maradtunk, ehhez értünk.
Veszteség, csődtörvény, felszámolás,
Hová vezet ez a földindulás?
Ahol minap még nagykohó trónolt,
Ma rozsda rág, s őrjítő csend honol.
A tegnapi érdem mára szégyen,
Nem követik az apát, mint régen.
A szakmát elhagyók többre vágynak,
Kiket a szakma hagy el, ráfáznak.
Kit kedvelünk, fáj attól a búcsú,
Mi hozzánk nőtt, fejünk azért búsul.
Oh, büszkeség! Töltsd meg újra szívünk!
Még dolgoznunk kell, legyen reményünk!
Új szelek fújnak századunk végén,
Megszűnik a munka számos cégnél.
Dicső kohászok múltról merengnek,
Egykoron hol és mennyit kerestek.
Kik a kihívásra választ várnak,
Friss sebeikre gyógyírt találnak.
Hazai vágyak, nyugati mérce
Nem egy a kettő, érezzük régen.
Jövőnk záloga, tudás és szorgalom,
Higgyetek benne, nincs más oltalom.
A büszkeség majd szétveti szívünk,
Acélt gyártunk, ehhez értünk, ebből élünk.
Ehhez értünk?…… Ebből élünk?….. Meddig?
Míg szívünk kohászként dobog.
Elég a szomorúságból. Szakmai döntések, műszaki- technológiai fejlesztések, szaktudás és a munkatársak pozitív hozzáállása a ború után derűt hozott. A Kokszolóműben a hazai magas kén-és meddő tartalmú kőszén helyett importot használtak. A Nagyolvasztóműben a jó minőségű koksszal és a dúsított vasérccel több nyersvasat és kevesebb salakot gyártottak. Az Acélműben sok nyersvasból több acél készült, új és újabb rekordok születtek. Váczi Mihály 1960-ban írt versének segítségével igyekeztem bemutatni az átélt napokat.
MÉG NEM ELÉG! (2002)
Nem elég ábrándozni, álmodozni kell!
Nem elég álmodozni, egy valós álom kell!
Nem elég a valós álom, jövőnkbe indulni el!
Nem elég ráérezni, hogy milyen kor jön el!
Nem elég megsejteni, de felismerni kell!
Nem elég a célt látni, járható útja kell!
Nem elég útra lelni, az úton menni kell!
Nem elég útra kelni, elől indulni el!
Nem elég elindulni, de mást is hívni kell!
Nem elég másokat hívni, az tegye, ki vezetni mer!
Jövőnket ne mának, holnapnak építsük!
Jövendőnk zálogát magunkban keressük!
Múltunkat vállalva, előre tekintsünk!
Az előttünk járók példáját kövessük!
Nem elég egy józan tervben megadni számokat,
Több kell: legyen egyes, kettes és hármas változat!
Nem elég kőbe vésni sarokszámokat,
Több kell: megfejelt tervhez egy újabb változat!
Nem elég a megemelthez módosított program,
Több kell: intézkedési tervben egy „Bokros” csomag!
Azt nem elég elfogadni, de lelkesedni kell!
Már nem elég fellobogni, de mindig égni kell!
Nem elég csak égni, becsvágy szított tűzzel,
Több kell: Kudarcot s tűrjön, bírjon el,
Ki sorsot vállal a kohász szerencsével,
Küzdjön meg naponként gondok tömegével.
Nem elég vágyak szárnyán az égben járni,
Több kell: az anyaföldre visszaszállni!
Nem elég tengernyi nyersvasat megálmodni,
Több kell: minden cseppjéből acélt gyártani!
Nem elég minden órában egyszer csapolni,
Több kell: illik azt 24 óránként még tízzel megtoldani!
Nem elég az a sok acéltermék a csarnokban,
Több kell: mindenki óhaja fajlagos számokban!
Nem elég eligazodni a naturális számokban,
Több kell: az eredményt kimutatni gazdálkodásunkban!
Nem elég, ha a veszteség nullához közelít,
Több kell: a számsorok végét nullákkal növelni!
Az elvárás oly magas, az üzemidő meg kevés,
Tudja ezt kohász, energetikus, villamos és gépész,
Míg az üzemzavar időt rabol, okozó és elhárító pénzt pazarol.
Már nem elég sima tervet vállalni és teljesíteni,
Több kell a adósság kezeléséért: legyen plusz négyezer!
Már nem elég talpon maradni, nehézségen keseregni,
Több kell az elvárásért: csaknem újabb hétezer!
Már nem elég a programnak lazán megfelelni,
Több kell az eredményért: legyen százharmincötezer!
Már nem elég a mának élni, eredményre ráfigyelni,
Több kell a nyereségért: belefér újabb ötezer!
Már nem elég a tegnapi babérokon megpihenni,
Több kell a fejlesztésért: legalább még kétezer!
Már nem elég a rekorddal megelégedni,
Több kell egy új rekordért: meg lesz az a plusz kétezer!
A szédítő számok magukkal sodornak,
Sokan „ösztönzőre” gondolnak.
Ez ahhoz kevés!
Több kell!
Még nem elég!
Vajon az idén hány hónapból áll az év?
Nem elég többre vágyni, a jót akarni kell!
És nem elég akarni, de tenni és tenni kell!
A jó szándék már régóta kevés!
Több kell: az alkotó- építő értelem!
De mit ér a hűvös ész, a puszta tudás?!
Több kell: az érzelem, sorsunkkal azonosulás!
Hiába fertőz meg a szakma, s családról gondoskodás,
Több kell: Ami nemcsak holmi érzés, s egy- egy fellángolás,
Keresni, hogy miért élj, remélj!
Miként lehet hasznos a szenvedély!
3. Kötődés
Mottó: November a dunaújvárosi acélgyártás megszületésének hónapja. Szerencsésnek vallom-tekintem magam, amiért teljes aktív életpályám szoros kapcsolódását az acél jelenléte-ismerete-tisztelete-szeretete képezte-jelentette.
Szerény önbecsülést jelent számomra, hogy részese lehettem egy olyan bányász-kohász „testvéri” csapatnak, akik a természet egyik kincsét, a vasércet az emberiség javára-hasznára alakították-dolgozták fel. Ma már természetesnek tűnik, hogy épített környezetünk és a mindennapi életünk egyik legjelentősebb-meghatározó szerkezeti anyaga az acél. Sokan elismerik, bizony nagyon sok bányász-kohász verejték árán születik meg a várt „termék”.
Az acél már az első találkozásunknál életem elemévé vált, és azóta ez az elem bekerült a „vérem” áramába, ami hol az öröm hullámhegyeire, hol az aggódás hullámvölgyeibe sodort- emelt- buktatott. Azt kívánom, hogy ez a hullámverés az utolsó lélegzetvételemig elkísérjen, mert olyan csodálatos ez az ősi mesterség az acélgyártás. A siker büszkén dobogtatta meg szívünket, erőt adott nekünk és mindig újabb tettekre sarkallt-vezetett. Megtanultuk: Dolgozzunk! A gondok menekülnek, ha a hasznos munka vezet utunkon. A bajból nem mosnak ki könnyek. Akarat-tudás-szorgalom, ez a Hatalom! Megtapasztaltuk, a teljesen elégedett ember nem tud hova fejlődni.
Az acélgyártás technikai-technológiai fejlesztése, a vevői igények bővülése megkövetelte a versenyképes termékskála szélesítését és a minőség valamint a gyártási folyamat folytonos- folyamatos javítását- racionalizálását. A gazdaságos termelés, a veszteségek csökkentése, a hiba okok feltárása- megelőzése, a vevők-felhasználók elégedettségének növelése mindig új és újabb kihívást jelentett. Hamarosan el kellett köszönni a „8 órás” műszaktól. A továbbképzések, konferenciák, tanulmányutak, katonai behívók egyre több távollétet jelentettek a háromgyermekes családomtól. A feleségem volt pályafutásom meghatározó kulcsszereplője. Mindvégig stabilitást adott-jelentett-biztosított. (Emellett a bridzsben való jártasságomat is támogatta). Nincsenek szavak, amelyekkel ki tudnám fejezni, mennyit jelentett-számított ez nekem.
A hatalmas, csak részben zárt csarnokokban a dermesztő hideg csontig hatolt, nyáron a Martin-kemencék ontották a forróságot, ittuk-vedeltük a sózott szikvizet. Az ablakok dupla szárnya napfényt vetett a szürke-sötét csarnokba. A ferde, átlátszó csóvában porszemek kóvályogtak. Fotóművészek számára ez igazi „paradicsomot” jelentett, míg mi csendben nyeltük-szívtuk a porszemeket. A kollektív életérzés felette állt, legyőzte-uralta a „kifogásokat”. Ma is nagy tisztelettel-megbecsüléssel gondolok egykori kollegáimra-munkatársaimra.
Az ember életében csak egyszer lesz 50- 60- 70- 80- vagy kár 90 éves. Mögötte áll sok emlék és jó néhány kép. Mit hoz a jövő? – ez mindig örök rejtély. De az álmokért küzdeni kell, de ott van a Társad, ha óvni-védeni kell. Vasgyárunkkal jövőre együtt ünnepelhetjük kerek évfordulónkat, a 80- at ill. 70- et. 44 évet köszönhetek gondoskodó nagy gyárunknak, amely munkát-hobbit, sok örömöt, kevesebb bánatot, kenyeret, biztonságot adott. Nyugdíjasként is tovább él még a „köldökzsinór”. Hinni akarom: Lesz még 80-90-100 éves évfordulója is.
Olyan csodálatos a természet. A nyersvas-vasszivacs az első-, míg az acél a vasérc másodszülött gyermeke. Higgyünk az ég és föld minden kincsében-erejében, az életet adó nap ragyogásában, a hold és a csillagok szelíd fényében. Az életadó tűz izzásában, a vizek zúgásában- morajában. Az erdők-mezők zöldjében-virágában, a földet benépesítő élővilágban. Az élet szép!
4. Reménysugár
Mottó: A vasgyárunk felől érkező minden hír, esemény még ma is érzelmeket kelt közvetlenül- közvetve több ezer emberben. Lehet-e érzelmekről objektíven emlékezni, ha a „gyermek” 10 évvel idősebb a megélhetést nyújtó-biztosító „szülőnél”?
Amikor 1950. május 2-án az ország közepén, a Duna partján szerényen meghúzódó Pentelei-fennsíkon megtörtént az első kapavágás, egy új város (Sztálinváros, ma Dunaújváros) építése- születése kezdődött. Sokan gyanakodva hitték, hogy alig több mint 4 év után már Martin-acél készül az első kemencéből, és 50 évvel később már a hazai acélkohászat reprezentációja lesz a Dunai Vasmű.
Az ózdi, diósgyőri és csepeli kohászok segítették a „kistestvért”. A mezőgazdaságból kiszakadókból és a jobb, új élet reményében munkát kereső képzetlen ezrekből, a kollektív munkában gyakorlatlan emberből „hús-vér” kohászt, nagyüzemi munkást kellett formálni, és megadni a lehetőséget, hogy az ember megéljen a munkájából, és biztos egzisztenciát teremtsen.
Folyamatos ipari tanuló, technikus és mérnök képzés biztosította a Kohászati Kombinát humán erőforrását. Pályakezdőként várakozással teli megilletődöttséggel léptünk a nagy gyárba, a szűkebb Acélműs közösségbe. A Martinban a hosszú évek során erős törzsgárda alakult ki a maga írott-íratlan szabályaival. Akik jól dolgoztak azokat elismerték, nevük legendává vált, mert életük egybeforrt a munkahellyel, az acélgyártással. A szaktudást nem adták ingyen, lépésről-lépésre kellett megtenni azt az utat, amely napjainkra korszerű acélgyártási kultúra elsajátításához és megvalósításához vezetett. Megízleltünk és megismertünk számos sikert, de jó néhány kudarcot is. Megtapasztaltuk a nehéz fizikai munka emberformáló szerepét, megtanultuk tisztelni a munkatársban a velünk közösen küzdő embert.
A mindig rejtélyes kohászat olyan kihívást jelentett, amely állandóan tettre kész embert követelt, így születtek meg a mindennapi munka „hősei”. A szakma tudást, kitartást, szívósságot, szorgalmat és fortélyt követelt. Akit megtűrt, vasakaratúvá edzett, akit nem, világgá száműzött.
Többen nem elégedtek meg a középszerűséggel, az elérendő-megvalósítandó céljaik-álmaik többre sarkallták őket. Tehetséggel, vasakarattal, irigylésre méltó szorgalommal, kellő önbizalommal és töretlen hittel sok sikeres karrier született. A kohász pályaválasztás kellő életteret biztosított a tervek- vágyak teljesüléséhez, sokszor úgy tűnt, az ember átlépheti a saját árnyékát.
A Dunai Vasmű (később Dunaferr RT) megélhetést, szakmaszeretetet, alkotó műhelyt, karrier lehetőséget és tervezhető jövőt jelentett nagyon sokunknak. A 70-es években, gyermekeink korosztályában, 1500-1600 új élet született, és a 80- as évek végére a „legfiatalabb” iparvárost már közel 60 ezer ember lakta.
Az ezredfordulóra a kohászatot is elérte a globalizáció. Egyre több országhatárokon átnyúló acélipar „tömb” jött létre. Mi hiába néztük ki a megbízható kérőt, de az nem jelentkezett értünk. Az eladó „mennyasszony” 2004-ben az ukrán Donbass Ipari Szövetség tulajdonába került. A megváltozott világgazdasági hatások (a szabadon felhasználható pénz mennyisége közel 2, 3-szor több mint a világ éves össz. GDP-je) jelentősen növelték a vasérc és a kokszolható szén árát is. Emellett a „kicsik” alkupozíciója is rosszabb lett. Azóta a vállalat tulajdonosi viszonyai is változtak.
Az utóbbi évek során nagymértékű létszám leépítés is nehezíti a városban élők sorsát. A régi termelési rekordok a múlté. Az új „energiaár robbanás” további nehézség. Kevés az erőforrás fejlesztésre- korszerűsítésre, környezetvédelmi beruházásokra.
Hogyan tovább?!? Marad a remény, a hit. A Jóisten majd megsegít.
A nyugdíjazással az álmoktól, az acélgyártástól elbúcsúztunk, távolba tűnt a 44 éves „szerelem”, de ma is szép emlék. Még sokáig őrizzük- ápoljuk, talán szépítjük is a megélt, látott-hallott eseményeket, történeteket és emlékeket.
Miközben egyik csendes hétköznap délutánján Tom Rice és Andrew Lloyd Webber Evita musicaljéből Madonna csodálatos előadásában Eva Peront hallgattam, „Ne sírj értem, Argentina”.
A szó új ízét nem érzem én.
Benned még tisztán él, úgy, mint rég…
Minden dal, és minden kép, hely a múltról beszél…
Betölt egy érzés: nincs menekvés,
Sorsom vállalnom kell!…
A vasgyár felől öblös férfi hang hasított az éterbe: Ne sírjatok! Ne sirassatok!
Kétségek közt őrlődve kérdezem, mert hinni akarom: Ugye nem a virtuális vagy a transzcendens világból érkezett az üzenet?!?
5. Naplemente
Mottó: Az öröm és a bánat édes testvérek, egyszer fent-egyszer lent.
Mi kohászok hullámvasúton ültünk, a lejtő felé haladtunk,
Előttünk már kirajzolódtak a „szakadék” körvonalai.
Hittem, hogy van Isten, aki megóv és kézen fogva vezet majd bennünket a bajban.
2025 nyara. A Vasgyár bejáratánál a munkavállaló dolgozók szomorúan álltak sorban a felmondásukért, csendben-türelmesen. Ismerős arcok néztek egymásra, akik éveken, sőt évtizedeken át együtt dolgoztak, és most egyszerre, egyetlen napon vesztették el a munkájukat. Egy sikeres- ünnepelt korszak csendes, de fájdalmas búcsúja. A kapuk, amelyeken nap mint nap beléptek, mostantól bezárultak számukra. Tisztelet a „hétköznapok hőseinek”, az álmát-munkáját elveszítő minden VASGYÁRI MUNKAVÁLLALÓNAK és a munkájukat elősegítő-besegítő KÜLSŐ MUNKAVÁLLALÓNAK.
Megtanultam tisztelni az embereket, megtanultam tisztelni az emlékeket,
Emlékképeim lassan elfakulnak, hiszem, jobb új évek jönnek- mennek.
Bár gyászbeszéd nem hangzik, gyászzene sem hömpölyög csendesen,
De most mégis sírás fojtogat, sorsok mély fájdalmát-bánatát átérzem.
Szomorú baráti üdvözlettel,
Kállai Gábor
Kállai Gábor
Születés helye, ideje: Solt, 1944. 04. 01
Iskolai végzettség:
- általános iskola, Solt
- öntőipari technikus, Csepel, Gép- és öntőipari technikum
- vas- és fémkohász kohómérnök, Miskolc, Nehézipari Műszaki Egyetem
- minőségügyi szakmérnök, Budapesti Műszaki Egyetem
- középfokú német nyelvvizsga, Budapest Rigó utca
Munkakörök:
- a Dunai Vasmű társadalmi ösztöndíjasaként nyaranta fizikai munka a Vasgyárban
- gyakornok, acélgyártó, műszakos termelésvezető, üzemvezető, vezető technológus, technológia vezető, minőségügyi vezető, minőségirányítási és környezetvédelmi főmérnök
Tevékenységek:
- az adott munkakörökhöz közvetlenül kapcsolódókon kívül: konzulens, szakdolgozat bíráló,
- jegyzet- és szakcikkírás, továbbképzőkön részvétel és azok tartása, eseti óraadó a főiskolán,
- konferenciákon aktív részvétel, tanulmányutak, szakmai tanácsadás, szakirányú uniós
- szabványok lektorálása a honosításhoz, folyamatos szakmai együttműködés társszervezettekkel, stb.
Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületi tagságom kezdete: 1972