2025. szeptember 30-án jeles napra ébredtünk, ugyanis ezen a napon avattuk fel édesapánk emléktábláját a Széphalom utcai házának falán, és ugyanezen a napon délután tartotta meg a szakma az Akadémián tartott emlékülést.
Az ember a mindennapi események sodrában előre sohasem tudja, hogy egy későbbi, az adott pillanatban jelentős eseménynek végül is mi a kiindulópontja. Így vagyok én az előbb említett két jelentős eseménnyel is, és számomra is meglepő volt, hogy már milyen régóta foglalkoztatott a gondolat: édesapám munkásságára – halála után 40 évvel – rá kellene ismét irányítani a figyelmet. Ne feledjük, hogy már negyven kohómérnök évfolyam végzett úgy, hogy édesapámmal az oktatás keretében már személyesen nem találkozhatott, legfeljebb csak közvetve, az általa írt, mindmáig tankönyvként használt Fémtan könyvével.
Felkészülve a nevezetes eseményekre, és megkeresve azt az eseményt, amely bennem elindította a megemlékezés folyamatát, kicsit meglepő módon édesapám professzortársának, Gillemot Lászlónak az Akadémián tartott emlékülése jutott eszembe. Máig sem értem egészen, de az emlékülés szervező bizottsága, élén Stépán Gábor osztályelnök úrral, engem kért meg az emlékbeszéd megtartására. Azt kérték tőlem, hogy Gillemot professzor úr szakmai munkásságán túlmenően arra is térjek ki, hogy az utódok hogyan folytatják a munkásságát. A felkészülés során ismertem meg részletesebben, hogy Gillemot László és édesapám pályafutása már az ’50-es évek elején, nevezetesen ’52-ben vagy ’53-ban szorosan összekapcsolódott. Amikor ugyanis Sopronból Budapestre költöztünk, akkor még a vas- és fémiparnak egyetlen kutatóintézete volt a Fehérvári úton, Gillemot László vezetésével, és ekkor döntöttek a felsőbb szervek, hogy ez a két ágazat külön-külön kutatóintézetet kapjon. A Fémipari Kutató Intézet igazgatója természetesen Gillemot László maradt, míg a Vasipari Kutató Intézet igazgatójává édesapámat nevezték ki, aki ezt a posztot a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Metallográfia Tanszékének vezetése mellett látta el.
A Gillemot László-emlékbeszéd elhangzása után fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy elődeink munkásságának hatását napjaink szakmai és emberi fejlődésére ébren kell tartani, keresni kell a lehetőségeket a szakmai fejlődés folyamatosságának bemutatására.
Amint már említettem, a Gillemot László–emlékülésre 2012 májusában került sor, édesapám halála után szinte pontosan 27 évvel. Ez alatt a viszonylag hosszú idő alatt természetesen számos olyan esemény történt, amelyek hozzájárultak édesapám emlékének megőrzéséhez, ébrentartásához, és ahhoz is, hogy 2025-ben megérlelődött bennem és családunk tagjaiban a gondolat, hogy méltó emléket állítsunk neki.
A továbbiakban ezeket az eseményeket sorolom fel, valószínűleg nem is időrendi sorrendben, és az is lehet, hogy egyik-másik alkalom kimarad. Utalva azonban ismét a Gillemot László–emlékülésre, ez az esemény azért is fontos szerepet játszott döntésünkben, mert ennek az eseménynek a helyszíne megegyezett a 2025-ben megtartott Verő József emlékezete elnevezésű rendezvényével a Magyar Tudományos Akadémia II. emeleti Kistermében. A Gillemot László-emlékülés előadójaként lehetőségem volt a vas- és fémkohászat két meghatározó egyéniségéről, kapcsolatukról is szólni, és ennek kapcsán a vaskohászatunk és öntészetünk 50 éves történetéről átfogó képet rajzolni, sőt a szakma legújabb technológiai és kutatási eredményeiről is beszámolni.
Édesapám farkasréti búcsúztatása és soproni temetése után már rövid időn belül elkezdődött a visszaemlékező rendezvények sora. Ezek között jelentősek voltak, például:
- az Öntödei Múzeumban rendezett kiállítással egybekötött emlékülés, amelyet a Múzeum igazgató asszonya, Lengyelné Kiss Katalin szervezett, gondozott;
- a soproni Ősz utcai ház falán állított emléktábla felavatása,
- a Miskolci Egyetem aulájában a Verő József-mellszobor felavatása,
- a Soproni Innovációs Központban felavatott szobra, valamint a park mellett induló utca Verő Józsefről való elnevezése.
- a Soproni Egyetem egykori Metallogáfia és Bányaműveléstan laborépületének falán elhelyezett emléktábla felavatása,
- a Vasipari Kutató Intézet volt épületének utcai frontjának falán elhelyezett, az intézet emlékét őrző tábla felavatása (bár ezen a táblán Verő József neve nem szerepel).
2004 óta a soproni Új Szent Mihály–temetőben lévő családi sírboltot, ahová édesapám hamvait is eltemették, a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánították.
A felsorolt megemlékezések a maguk rendje szerint játszódtak le, és szinte mindegyikről megjelent írásos beszámoló is szakmai lapjainkban. Az ilyen, a protokoll szabályai szerint lejátszódó eseményeknek azonban mindig van egy olyan mozzanata, amelyről az utókor nem biztos, hogy tudomást szerez. Említettem, hogy édesapám urnájának sírba helyezése a soproni római katolikus temetőben a katolikus szertartás szerint zajlott. A temető kápolnájában zajló búcsúztatás közben, mielőtt Prohászka János professzor, édesapám barátja búcsúbeszédét elkezdte, valamilyen forrásból egy akkor divatos munkásmozgalmi dal hangzott fel. Ez a momentum a késői Kádár-korszak ellentmondásos viszonyait pontosan tükrözi.
Egy hasonló jellegű, kevesek által ismert történet kötődik a Miskolci Egyetem aulájában felállított mellszoborhoz. Még a jelenlévő családtagok sem tudták, hogy a felavatott szobor eredeti példányát az avatás előtt ellopták, és így a bronzszobrot újra kellett öntetni. Az már igazán csak egy apróság, hogy ez a szobor édesapámat szemüveg nélkül, míg a Soproni Innovációs Központban álló szobor élethűbben, szemüvegesen ábrázolja.
Az Öntödei Múzeumban az általam tartott búcsúbeszéd utolsó mondata az volt, hogy édesapám munkássága olyan volt, ami tovább folytatható. Arra a kiállításra a tárgyi emlékeket az édesapám által halála előtt Miskolcnak adományozott kitüntetéseket, érmeket kölcsön kaptuk; ezeket mind a mai napig az egyetemi könyvtárban őrzik.
A felsorolt események pontos idejét nem tudnám felidézni, van azonban egy olyan időpont, ami már a szeptember 30-i eseményekhez közvetlenül elvezet. A VASKUT épületén az emlékfeliratot 2017-ben avattuk fel, számos VASKUT-as kolléga jelenlétében. 2023. június 10-én VASKUT-as találkozó keretében emlékülést tartottunk, amelyről a blogban Volt egyszer egy VASKUT címmel írtunk. Ezen a találkozón a VASKUT felszámolásának 30 éves évfordulójáról emlékeztünk meg. Az évfordulóra emléklapot készítettünk, melyen az emléktábla képe, a szöveg alatt pedig édesapám aláírás-pecsétnyomójának és a VASKUT igazgatói körbélyegzőjének lenyomata látható. Megjegyzem, hogy ez év november 5-én újra összejöttünk, ezen a találkozón dr. Buza Gábor megemlékezett édesapámról, a szeptember 30-i táblaavatásról és az akadémiai emlékülésről.
Az időben már nagyon előre szaladtunk, lépjünk vissza egy pillanatra a VASKUT emléktábla avatásának időpontjára, 2017-re, hiszen ezután nem sokkal, 2020-ban a világot súlyos koronavírus járvány sújtotta. A mintegy három évig tartó járvány a közösségi megmozdulásokat lehetetlenné tette, így az elődeinkre való visszaemlékezésekre sem kerülhetett sor. Természetesen, a családon belül édesapám emléke nem halványult, ezt az is segítette, hogy például Miskolcról dr. Tranta Ferenctől, a közvetlen munkatársától nagyon értékes hagyatéki anyagot kaptunk.
Az emléktáblához, illetve az akadémiai megemlékezéshez vezető úton meghatározó volt Boglárka lányunk lépése, aki – élve az Állambiztonsági Szolgálatok Nemzeti Levéltára nyújtotta lehetőséggel – kikérte a hivatalnál az édesapánkról őrzött dokumentumokat. A viszonylag nagy terjedelmű iratköteg néhány, a család számára már ismert, és számos előttünk még ismeretlen eseményről szól. A dokumentumgyűjtemény egy része nehezen olvasható, de a lényeges információk némi betekintést adnak a HATALOM működésébe. Olvashatók például az édesapámról rendszeres jelentést készítő ügynök beszámolói.
Amikor közeledtem a 80. születésnapomhoz, és látva két bátyám, József és László súlyosbodó egészségi állapotát, egyre inkább úgy éreztem, hogy édesapánk emléke ébrentartásának feladata rám hárul. A méltó megemlékezéshez a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának 200. évfordulója jó alkalmat kínált.
Még ugyanebben az évben, 2024-ben, nyáron újabb esemény járult az emlékezéshez. A Széphalom utca lakói szomszédolást és utcabált rendeztek. A rendezvény keretében az utca sok házára, kerítésére fényképekkel, szövegekkel illusztrált emléktablókat helyeztek ki a neves lakókról. Utcánk lakója volt például Tabányi Mihály harmonikaművész, Bán Mariann keramikusművész, és még sok neves személyiség, akik közül többen még ma is közöttünk vannak. Boglárka lányunk édesapámról is készített és kihelyezett ilyen megemlékező tablót, amelyet már az utcabál ideje alatt és azóta is az utcában sétáló emberek gyakran olvasgatnak. A tabló iránt tanúsított érdeklődés megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy a ház falán egy maradandóbb emléktáblát helyezzünk el.
Édesapám halálának 40. évfordulója, 2025 januárja indította el azt a végső folyamatot, amely a bronzból készült emléktábla szeptember 30-i felavatásához vezetett. Ekkor még nem is gondoltuk feleségemmel, Évával, hogy mekkora munkát vállaltunk magunkra. Mindenekelőtt keresni kellett egy olyan művészt, aki emléktábla készítésében jártas. Kezdeti lépésként ikerszomszédunkhoz, Péter Vladimir ötvösművészhez fordultunk (aki a már említett néhai Bán Mariann férje), hogy tud-e valakit ajánlani. Szerencsére, mivel ő a MOME tanszékvezetőjeként oktatott, tanítványai közül ajánlotta Holló István ötvösművészt, aki néhány beszélgetés után elvállalta a feladatot az általálunk kért határidőre, szeptember elejére. Megemlítem, hogy ragaszkodtam az emléktábla bronzból való elkészítéséhez, hiszen édesapám szakmai munkássága, egyetemi doktori fokozatának megszerzése, éppen bronzokhoz, pontosabban mangánnal ötvözött bronzokhoz kötődik.
Az emléktáblák tervezésének fontos lépését jelenti a táblára kerülő szöveg megtervezése. Nem is tudom pontosan, hogy honnan, de tudomásunkra jutott, hogy a közterületeken elhelyezett emléktáblák szövegét az azt állító intézményekkel egyeztetni kell. Ennek megfelelően a Magyar Tudományos Akadémiát és a Miskolci Egyetemet is megkerestük ez ügyben. Az Egyetem részéről csak szóbeli beleegyezést kaptunk, míg az MTA, nevezetesen az Akadémia főtitkára, Kollár László levélben járult hozzá a tervezett szöveghez.
Ezen a ponton az emléktábla megvalósulásának folyamatát elhagyva, édesapám hagyatéki anyagának feldolgozásáról szólok. A család édesapám könyveit, cikkeinek különlenyomatait, néhány egyéb írását és életének fontosabb eseményeit bemutató fényképeit megőrizte, ezekhez a dokumentumokhoz csatlakozott a már említett, Tranta Ferenctől megkapott hagyaték, és néhány tőlem származó családi emlék is. A hagyatéki anyag rendezése közben már tervezgettük az emlékülés programját is, és az Anyagtudományi és Technológiai Tudományos Bizottság vezetőivel folytatott személyes konzultáció alapján úgy láttuk, hogy édesapám munkásságát négy területre bontva célszerű bemutatni: életútja, szakmai pályafutása, a politikai hatalomhoz való viszonya és nyelvművelő tevékenysége. A hagyatéki anyagot ennek megfelelően feleségemmel ezek alapján csoportosítottuk, majd átadtuk a felkért előadóknak. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a könyvek között megtaláltuk Cotel Ernőnek A hengerlés alapelvei című könyvét, amelyet a szerző személyesen Veszelka Józsefnek ajánlott. A metallográfia, illetve a fémtan tudomány ma már történelmi ereklyéjének számít édesapám Általános metallográfia című könyve, melyet tanítómesterének, Schleicher Aladárnak ajánlott. Számomra azonban mindenképpen legkedvesebb az a Fémtan könyv, melyet nekem, Balázs fiának dedikált AtyaVerő aláírással.
Visszatérve az emléktábla elkészítésének folyamatára, július közepén tekinthettük meg az ötvösművész műtermében a gipsz öntőmintát, mely alapul szolgál a bronzöntéshez. Feleségemmel és Boglárka lányunkkal megnéztük a mintát, és örömmel láttuk, hogy előzetes elképzeléseinket tökéletesen kielégíti. A bronz öntvény egy erre a munkára szakosodott cégnél készült, nevezetesen Biatorbágyon, a Rajcsók Attila vezette Art Bronz Kft.-nél, amely vállalta, hogy az öntvény augusztus végére elkészül. Így lehetőségünk volt az emléktábla Széphalom utcai avatását követő emlékülés helyének és idejének egyeztetésére is. Ennek érdemi munkáját az ATTB elnöke, dr. Szabó Péter János és elnökhelyettese, dr. Réger Mihály végezte. Sikerült szeptember 30-ra a Magyar Tudományos Akadémia II. emeleti Kistermét megkapnunk. Magát az elkészült emléktáblát Holló István művész úr felesége segítségével szerelte fel házunk homlokfelületére.
A szeptember 30-i események előkészítése ezután már két szálon futott, meg kellett szervezni az emléktábla avatását és az akadémiai emlékülést. Az avatáson csak korlátozott számban vehettünk részt, míg az emlékülés helyszíne akár száz főt is képes volt befogadni.
Édesapám emléktáblájának avatási ünnepsége délelőtt 11 órakor kezdődött a kertünkben, ahol Szabó Péter János tartotta meg az ATTB nevében az avatóbeszédet. A mintegy 12 résztvevő között tisztelhettük a Műszaki Tudományok Osztályának elnökét Imre Sándort is, édesapám több volt tanítványát, követőjét és családtagokat. Szabó Péter János avatóbeszéde ide kattintva elolvasható. Az avatóbeszéd után dr. Réger Mihály koszorút helyezett el az emléktábla alatt a táblát állítók nevében.
Ezután a résztvevőket rövid állófogadás keretében láttuk vendégül, ahol én is néhány mondattal jellemeztem édesapánkat, melynek összegzése így szólt: „Édesapám igaz ember volt.” Ez az idézet, mely Szent Máté evangéliumából Szent Józsefre vonatkozó állítás, teljes mértékben édesapámat is tökéletesen jellemzi, hiszen hasonlóan Szent Józsefhez, ő is lényegében munkásságával, tevékenységével nevelt, mutatott példát nekünk.
Az akadémiai emlékülés délután 2-kor kezdődött, erre az időpontra a Kisterem már megtelt. A résztvevők között üdvözölhettem néhány volt évfolyamtársamat is, régi VASKUT-as kollégákat, a fémtan szakma mai művelőit és sok családtagot, rokonainkat.
A Verő József emlékezete elnevezésű ülést dr. Szabó Péter János, az ATTB elnöke nyitotta meg és vezette le. Elsőként dr. Tóth László professzort kérte fel a Verő József és a történelem című előadásának megtartására. Ezt követően dr. Roósz András és dr. Tranta Ferenc professzorok közös előadása következett, amelynek címe Verő József és a fémtan tudomány volt. A következő előadást, melynek címe Verő József és a hatalom, dr. Réger Mihály professzor tartotta, az Állambiztonsági Szolgálatok Nemzeti Levéltárából kikért anyagra támaszkodva. Az emlékülés utolsó előadását Dobránszky János tartotta édesapám nyelvművelő tevékenységéről Verő József és a magyar nyelv címmel, és az egyes részeket hangulatilag aláfestő háttérzenével. Az előadó mind a mai napig, mint édesapám munkásságának folytatója, szívügyének tartja a magyar nyelv ápolását, kitüntetett figyelemmel a magyar műszaki nyelvre.
Az emléktábla avatásáról és az emlékülésen elhangzott előadásokról a dr. Tóth László által szerkesztett Anyagvizsgálók Lapjában teljes beszámoló olvasható.
Az előadások elhangzása után a résztvevőknek a Boglárka lányunk által készített és dr. Réger Mihály által sokszorosított emléklap jelenti az emlékezést az eseményre. Az emléklapon az emléktábla képe és egy ügynöki jelentésből származó idézet látható.
Édesapám még halála előtt kitüntetéseit, a hozzájuk tartozó okleveleket és érmeket is a Miskolci Egyetem Könyvtárának ajándékozta, ahol azt gondosan őrzik. Édesapám szándékait követve családunk úgy döntött, hogy az emlékülés kapcsán összegyűjtött és rendezett hagyatéki anyagot szintén a Miskolci Egyetem Könyvtárának ajándékozza. Ennek a szándéknak a megvalósulását nagy mértékben megkönnyítette az, hogy József bátyám legidősebb unokája, Takács Dániel a Széchenyi Könyvtár főkönyvtárosa, személyes kapcsolatban van a ME könyvtárosával, akinek ő adta át a hagyatéki anyagot megőrzésre és rendszerezésre. Ennek megszervezésében dr. Réger Mihály előzetesen hathatós segítséget nyújtott.
Amint már említettem, a mi évfolyamunk, amely 1967-ben végzett, volt az utolsó végzős évfolyam édesapám oktatói pályafutásában. A még viszonylag nagy létszámú évfolyam különös tiszteletet érzett édesapám iránt, és ez az emlékülésre való felkészülés során is megmutatkozott. Egyik évfolyamtársam, Kállai Gábor, a költői lelkületű kohómérnök, az alábbi gondolatokat fogalmazta meg:
Mottó: A kohász-tudós közösség szívében örökké él akit nem felednek, akiről megemlékeznek.
A legnagyobbak haláluk után is fényes csillagként tovább élnek. Örök nyomot hagy a Földön amit életükben megtettek, letettek. Megtapasztaltuk, hogy a dolgos test és az alkotó szellem sohasem tör egymás ellen!
Megtiszteltetés, mindig felemelő-magasztos érzés a Magyar Tudományos Akadémia szentélyébe belépni. Felbecsülhetetlen, hogy az alapítás kezdetétől napjainkig mennyi szellemi értéket, emléket őriznek falai. Szeptember vége csendes ünneppel tisztelgett, emlékezett meg dr. Verő József egykori professzorunk munkásságáról, szakmaszeretetéről. Meghívtak, eljöttem. Sok pályatárs, egykori növendék tette tiszteletét. Az évek már hosszan álltak mögöttünk.
Megtanultuk tisztelni az embereket, megtanultuk tisztelni az értékeket, elért eredményeket.
Az, hogy ott lehettünk-voltunk, ez az ünnepnap egy örök tisztelet tanújele.
SOPRON, 1904. 01. 26. – BUDAPEST, 1985. 05. 21. A két évszám egy hosszú, küzdelmes, eredményekben gazdag életpálya számos állomását öleli fel, át. Nem tisztem felsorolni az életpálya állomásait. Történészek, arra hívatott tudósok és pályatársak lépésről lépésre részletesen, lelkiismeretesen felidézték, ismertették.
A két világháború és a szegénységből, gazdasági válságból lassan kilábaló országban kellett egy emlékezetes szakmai karriert felépíteni. Nem fogadta el: „ubi bene, ibi patria” – ott van a hazánk, ahol jó dolgunk van. Nem követte sok társát a „hűség” városából „Nyugatra”, örökre magyar maradt. Magyarnak született, magyarként élt, tanult, dolgozott, alkotott, kutatott, nevelt, oktatott, vezetett, jó példát mutatott és magyarként él tovább a csillagok örök világában.
József Attila:
„Amit szemeddel sejtesz, szíveddel várd ki azt,
Amit szívedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt”.
Élete során több mint 20 szakkönyve jelent meg. (Öt könyvét én is őrzöm, megőrzöm.)
Szakterületei: Fémek és ötvözetek egyensúlya- tulajdonsága, vasalapú ötvözetek felépítése, szerkezete és tulajdonságai, vizsgálati módszerek, szakmai nyelv és a szakma történelme.
Irigyeivel, rosszakaróival, a „rendszer besúgóival” nem hadakozott, csak a szakmai munkával törődött, úgy gondolta:
Eléggé ismerem magam, sosem hevít harag,
Mely jön, aztán kémlel és velünk marad.
Számos kitűntetése, elismerése között az Akadémiai tagságra és a két Kossuth díjra volt büszke. A tudóst a tudományba vetett hite viszi, vitte előre, a hit életerő. Ő volt-maradt az örök szellem az ólálkodó semmi ellen. Naggyá tette, kísérte két szülője: a szellem és a szerelem.
Tevékenyen részt vett a tudományos utánpótlás képzés felelősségteljes munkájában. A humanizmus oktatása nem tartozott tantárgyaink körébe, de az Verő József professzorunkból sugárzott felénk.
Három gyermeke közül Balázs fia is Sopronban született, 1944. 06. 20-án, aki évfolyamunk kiváló tanulója, szervezője, szerény példaképe volt, és Édesapja munkájának örököse, folytatója ma is.
Csepelen az Öntőipari Technikumban megismert vas-carbon diagram hatása a kohómérnöki pályára irányított. Szerencsésnek vallom magam. Abban az időszakban jártam egyetemre, amikor megismertük, hallottuk ŐT, az egyszerű nagyot, és hallottuk bölcs szavát, előadását is messze régen. Megérdemeltük ŐT? Sajnos akkor a Fémtan vizsgát is a „letudni” kategóriába soroltuk. Nem katalógussal igyekezett tantárgyának szeretetére nevelni. Néhányszor visszaéltem, visszaéltünk ezzel. A heti 45 óra az iskolapadban erre gyenge kifogás. A bocsánat kérése már megkésett, csak a lelkiismeret-furdalás maradt.
A kutató munkához nem éreztünk elég tehetséget, kitartást, legtöbben az egyszerűbb „szürke” termék-előállítói pályát választottuk, preferáltuk. A megítélést, a vizsgálatot az arra avatott szakértőkre bíztuk. Természetesen a gyártástechnológiák fejlesztésében, a minőség javításában, a termékhibák megelőzésében, csökkentésében, a vevői elégedettség növelésében mindig jó, szoros együttműködésre törekedtünk. Sokan boldogok vagyunk, hogy a vaskohászatunk fénykorában dolgozhattunk, élhettünk, hogy az új idők történelme a nagy próbára legtöbbünket kiszemelt, és emelt fővel szolgálhattunk neki.
Sarkady Sándor így emlékezik meg:
„A nagy világon e kívül Számára nincsen haza,
Vezesse útján égi jel, a Hűség csillaga!”
Ma már a szívünkkel nézünk-tekintünk Rá,
Csak az hal meg, akire nem emlékeznek már.
Megemlékezett: Kállai Gábor, egykori tanítvány
Az emlékülésről készült összefoglaló videó
(A videó hangja 2:45-is sajnos nem túl jó minőségű)