Kállai Gábor írása
Lassan, ismét közeledik az egykori diplomaosztás ideje, amely még ma is megérint. Jövőre már a gyémántdiploma kapujába érkezhetünk, ha Jóistenünk megsegít.
Mottó: (Ernest Hemingway után szabadon)
Búcsú az alma matertől, búcsú az iskolás évektől.
Búcsú a „harcos” évfolyamtársaktól, sajnos sokuktól örökre.
Aki nem ismeri a múltját, nem értheti a jelent,
amely mindig az előttünk álló jövő hordozója.
Igazán valljuk, hogy fiatalságunk legszebb éveit az alma materben töltöttük. Bár a diplomaosztás után szétszéledtünk az országban, egymástól eltávolodva, eltérő területeken ténykedtünk, de a régi barátság még hosszú évek után is fennmaradt, még ma is tisztelettel nézünk a Társainkra, akikkel éveken keresztül együtt küzdöttünk a kitűzött célunkért, a közös élmények még meg is szépítik múltunkat. Ha találkozunk még ma is tudunk minek örülni, mire büszkének és miért szomorúak lenni. Köszönet érte.
Természetes, hogy időnként megjelenik előttünk az „elérhetetlenek” sziluettje, de a feledés pora nem fedheti-lepheti emléküket, nem felejthetjük el az együtt töltött hosszú éveket.
Időmúlás
Mottó: Az időt megállítanád, ám mégsem tudod.
Újra élni a tegnapot, már sosem tudod.
De visszaidézni a múltat, tudni fogod.
Volt egyszer egy NAGYCSAPAT,
Mi voltunk, a ’67-ben végzett kohász évfolyam.
A serdülőkor végén is élt bennünk a romantika,
Vonzott-beszippantott az embert formáló-próbáló kohász szakma.
Teljesült álmunk, az egyetem kapujában álltunk,
Elindultunk, akadályok övezték rögös utunk.
Szünetünk véget ért, még a szeptembert ízleltük,
Ott álltunk sorban sok új diáktárssal együtt.
Mindenütt izgatott, mosolygós fiatal arcok,
A tudás birtoklásáért együtt vívtunk harcot.
Mindig emlékezni fogunk az első napra,
Feszengve ültünk újra az iskolapadba.
A Leckekönyvet címkéztük a Nagyelőadóban,
Ezzel kitárult az ajtó, és beléptünk rajta.
Sorsunk úgy hozta, találkozzunk, alkossunk csapatot,
A kitűzött cél akarva-akaratlanul összekovácsolt.
Tanulásban, szabadidőben megtaláltuk egymást,
Összetartottunk, még nem ismertük a széthúzást.
„Megittunk egy-két ekset és jó néhány létra bort,
S a dicső Firma az volt, ki szerte udvarolt.”
Az Egyetemvárost bejártuk, belaktuk,
Közben zöldellő-virágzó parkban sétáltunk.
Nyolcan éltünk a kollégiumi szobában,
Akkor egyikünket sem zavart ez meg álmában.
Kollégium, előadók, menza, tankör,
Megtettük oda-vissza naponta többször.
Városlakóink szabad idejükben városnézéssel ingáztak,
Nem csoda, idegenvezető nélkül is mindig hazataláltak.
Fejünk felett lebegett Damoklész kardja,
Ha nem tanulsz megbuksz, s irány az iparba!
Rajzzal, feladattal, jegyzőkönyvvel megbirkóztunk,
Ha szükséges volt, a vizsgákat néhánnyal még megtoldottuk.
Az iskolás napokat katalógus színezte,
Hetente négyszer iskolapadban talált az este.
Magyar farmer, kék köpeny, alatta inggel,
Végigkísért évről-évre, egész évben.
Végzés után szétszóródtunk az országban,
A tanultakat az élet kérdezte ki a mindennapokban.
Megtapasztaltuk: A tudással felvértezett ember
megalázható-tiporható, de legyőzni nem lehet.
Ahogy a Nap meleget- életet ad, és felettünk ragyog,
Tanáraink átadták tudásukat, de az mégsem fogyott.
Megújuló találkozásainkra jó szívvel gondolunk,
Gyakran felidézzük hol és mit alkottunk.
A menzán edzett-cserzett gyomrunk óhaja vajon miért?
Mondjátok! Miért sírja vissza a százszor elátkozott „robbantott” csirkét?
A Dudujka felett lágy szellő a szent kohász himnuszt dúdolja,
Megcsodált bálványunk Kő Kati, találkozunk-e, láthatunk-e még valaha?
Fotó: Fortepan / Kálnoki Kis Sándor
A névsor olvasásnál egyre többen hiányoznak,
Felvillan néhány kép, sok emlék, ám elnémul a hang.
A szív megszakad, hova lesznek- lettek egykori társak,
De a lenyugvó napot hiába faggattam.
„Cimbora Rád köszöntöm fél (fa) kupámat!
Cimbora kívánom, hogy élj soká!”
Volt egyszer egy Nagycsapat, talán több is.
A 67-es végzős kohász évfolyamból csak egy van, több nincs!
Ez addig így marad, míg lesz aki erre emlékezik.
Talán egyszer egy szimpóziumon majd megemlékeznek,
Egykor a Dudujka völgyében kohászokat is képeztek.
Minden tisztelet professzorainknak, tanárainknak – nem kímélték magukat,
(minket sem) csak azért is kohászt faragtak belőlünk. (A Jóisten áldja meg őket és emléküket!)
Aki a kezdettől eljutott a diplomáig, nem tekinthető csupán „tiszteletbeli” kohásznak,
mert már „megfertőződött”, a lelke legmélyén örökké kohász marad.
„Szép idő volt, jó idő volt! Kár, hogy elmúlt, jaj, be kár!”
JÓSZERENCSÉT a kohász imánk, legyen így még nagyon soká.
Fotó: R. M.
