Ha valaki szörfözés közben az anyagtudomany.eu blogomban rátalál erre a tartalomra, akkor a tisztelt érdeklődőt arra kérem, hogy először e bevezető szöveg után olvasható projekt-zárójelentést olvassa el, csak ekkor érthetőek ugyanis az utána következő mondatok.
Ennek a projektnek rövid címe a Többes fázisú acélok kifejlesztése volt, és 2002 és 2005 között teljesítettük a pályázatban rögzített feladatokat. Ez a bevezető rész is két részre tagolódik. Az első részben azokat az első pillanatra jelentéktelennek tűnő körülményeket, történéseket idézem fel, amelyek egy ilyen, több konzorciumi tag összehangolt kutatómunkáját irányító projektvezetőjére hárulnak, míg a második részben egy találmányi bejelentés furcsa történetét mesélem el. Ez utóbbi története messze túlnyúlt a projekt befejezésének időpontján.
Közel húsz év távlatából is fontosnak tartom a projekt eredményeinek a szélesebb nyilvánosság elé való bocsátását, részben az elért szakmai-tudományos eredmények miatt, részben pedig azért, mert a sikeresnek minősített projekt eredményei a magyar kohászat ezredforduló utáni években bekövetkezett változásai miatt az ipari gyakorlatba nem épültek be.
A kutatás-fejlesztési tevékenységet a BAYATI kutatójaként vezettem, a konzorciumban a Dunaferr Dunai Vasmű Rt, az Acélművek Kft, a METAB Kft. (később Dunaferr Rt. Fémbevonó és feldolgozó mű), a SILCO Rt. és a BME Anyagtudomány és Technológia tanszék munkatársai vettek részt. Nem konzorciumi tagként több hazai intézmény is közreműködött a munkában, például a BME Közlekedésmérnöki Kara, a Dunaferr Rt Lemezalakító Kft-je, az ME Anyag és Kohómérnöki Kar Fémtani és Alakítástechnológiai Tanszéke. (A cégeket a projekt időtartama alatti nevükkel jeleztük.)
A Többes fázisú acélok kifejlesztése rövid című projekt előzményei, váratlan helyzetei
A BAYATI-nak ’93 októberében lettem munkatársa. Ekkor már 25 éves, elsősorban acélok fejlesztésére irányuló kutatómunka volt mögöttem. Új munkahelyemen más kutatási irányokat privilegizáltak, de VASKUT-as múltamat nem tudtam elfelejteni. Ezért korábbi tapasztalataim hasznosítása érdekében egyre szorosabb kapcsolatot építettem ki a Dunai Vasmű Kutatóintézetének és az Acélművek Kft-nek a munkatársaival. Hetente jártam Dunaújvárosba, kezdetben egyedül, később pedig Réger Mihály kollégámmal.
A projekt megfogalmazásához az első lépést egy, az Acélművek Kft-ben a dr. Klaus Hulka által e témában tartott előadás jelentette. A Niobium Product Company (NPC) európai vezérképviselője által tartott, német nyelvű előadás a többes fázisú acélok gyártási lehetőségeiről szólt. Az előadás tolmácsolására felkért kolléga az első pár mondat után belátta, hogy ez a szöveg szakmailag túl nehéz neki, ezért megkért, hogy vegyem át a tolmács szerepét. A feladat sikeres megoldása alapozta meg a Hulka úrral kialakuló kapcsolatot. Tőle kaptuk meg az NPC műszaki információs füzeteit angolul, amelyeket a BKL Kohászatban lefordítva meg is jelentettünk. Jól emlékszem, hogy a nagy szilárdságú, gyengén ötvözött acélokról szóló ismertetőt dr. Szűcs László, a Dunai Vasmű akkori műszaki vezérigazgató-helyettese is nagyon hasznosnak ítélte. Ezek között az információs füzetek között az egyik a DP- és a TRIP-acélokról szólt.
Aki megfogadta a tanácsomat, és először ennek a tartalomnak a másik, önálló részét olvasta el, láthatta, hogy ennek a projektnek a megvalósítása több vaskohászati üzem és több oktatási intézmény együttműködését igényelte. Az acélok fejlesztésével korábban elért eredményeimet is magában foglaló, mégoly gazdag VASKUT-as örökség sem lett volna elegendő ahhoz, hogy ezt a projektjavaslatot az érintett cégek és intézmények befogadják és támogassák. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a projekt indításakor már közel tíz éve a BAYATI-ban dolgoztam, ahol az ilyen jellegű kutatómunka nem volt előtérben. Ennek az időszaknak az áthidalásában minden bizonnyal nagy segítségemre volt az a körülmény, hogy a kérdéses évtizedben a BKL Kohászat felelős szerkesztőjeként tanácskozási joggal részt vehettem a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés igazgatótanácsának ülésein. Módomban volt a tanácsüléseken született dokumentumok és határozatok Kohászati Lapokbeli referálására, illetve vaskohászati vezetőkkel való személyes kapcsolatok kiépítésére. Az igazgatótanács minden év végén ünnepélyes keretek között búcsúzott el az óévtől, ennek fénypontja mindig a főtt-füstölt sertéscsülök elfogyasztása volt. Ezeket az alkalmakat rendszeresen kihasználtam a későbbi konzorciumi partnerek képviselőivel való személyes beszélgetésekre, és ha jól emlékszem, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek vezérigazgatójával is egy ilyen alkalommal sikerült a szakmai tartalmat megbeszélni.
Hasonló kapcsolatteremtési alkalmat jelentettek 1997-től az először a Lemezalakító Kft. szabadidő központjában, majd később a legkülönbözőbb helyeken megrendezett Országos Anyagtudományi Konferencia és Kiállítás rendezvényei. A konferenciasorozatot dr. Zsámbok Dénessel, a vasmű kutatóintézetének igazgatójával együtt kezdeményeztem. Jól emlékszem, hogy egy Balatonfüreden, a Füred Szállóban megrendezett konferencián ismerkedtem meg Hulka úr utódjával, dr. Hardy Mohrbacherrel, akitől nagyon jelentős szakmai támogatást kaptunk már ehhez és később a Dunaújvárosi Egyetemen folytatott projekthez is. Nem hallgathatom el, hogy dr. Zsámbok Dénes révén kapcsolatba kerültem az eisenhüttenstadti acélkombinát kutatóintézetének igazgatójával és egyik vezető kutatójával, dr. Hans Schneider úrral, akikkel a DP-mintalemezek mellett a zománcozásra szánt acélminőségek fejlesztésében is gyümölcsöző kapcsolat alakult ki.
A projektjavaslat megírásának részleteire nem emlékszem, de ha a fejemben már összeállt a kép, akkor nagyon gyorsan tudtam fogalmazni. A projektcím megfogalmazásának pillanatára viszont jól emlékszem, amikor leírtam a projekt teljes címét, szinte biztos lettem a javaslat sikerében, ma sem tudnék jobbat kitalálni.
Természetesen az ipari partnerek képviselőivel a javaslat beküldése előtt többször találkoztunk. A heti rendszerességű, dunaújvárosi útjaink alkalmat adtak a vasmű technológiai folyamatainak mélyebb megismerésére, és az egyes részegységek műszaki vezetőivel való kapcsolat kiépítésére. Emlékezetes pillanata volt ezeknek az előkészítő megbeszéléseknek a kutatóintézet igazgatóhelyettesének, Králik Gyulának az irodájában lefolytatott szakmai és pénzügyi egyeztetés. Különleges volt ez a megbeszélés számomra, mert a projekt megvalósítása szempontjából meghatározó jelentőségű Acélművek Kft-t annak technológiai főmérnöke, volt évfolyamtársam, dr. Horváth Ákos képviselte. Az eredeti javaslatomban a DP- és a TRIP-acélok mellett még a nagy mangántartalmú és nagy keményedési képességű TWIP-acélok is szerepeltek. Ez utóbbinak a fejlesztését dr. Horváth Ákos nem tartotta reálisnak, nem illeszkedett a Vasmű terveibe. Nagyobb vita alakult ki a 115 millió forintra tervezett támogatási összeg konzorciumi tagok közötti elosztása miatt. Végül elfogadtam Horváth úr álláspontját: ő ugyanis azt hangsúlyozta, hogy négy, száztonnás konverteres, kísérleti adag legyártása önmagában 40 millió forintnyi költséget jelent, így a tervezett összköltségnek mintegy 50%-ára tartott igényt a cég számára. A későbbiekben azonban csak három kísérleti adagot gyártottunk le, és a programban szereplő TRIP-acél második változatának kiváltására kisüzemi körülmények között állítottunk elő anyagokat. A projekt végén az is bebizonyosodott, hogy a kísérleti adagokból előállított szalagokat értékesíteni lehetett, és így az adagonkénti 10MFt-nak egy jelentős része nem jelentett közvetlen anyagi terhet a Dunaferr vállalatcsoportnak.
A pályázat beadása után néhány hónappal értesítést kaptam mint konzorcium-vezető, hogy szabad előadás keretében mutassam be egy bírálóbizottság előtt a tervezett projektet. Arra a pillanatra jól emlékszem, hogy a Bay Zoltán Alapítvány akkori tudományos igazgatója – akivel nem álltam szorosabb kapcsolatban – váratlanul megjelent az irodámban, és örömmel tájékoztatott, hogy nyert a pályázat. Azt is hozzátette, hogy 10 MFt-tal kevesebb támogatást hagyott jóvá az NKTH kuratóriuma. Úgy gondolta, hogy a kisebb összegből is meg tudjuk oldani a feladatokat, és azt javasolta, hogy az ipari partnerekkel való jó kapcsolat megtartása miatt a BAYATI-ra jutó támogatási összeget csökkentsük.
A már említett, bírálóbizottsági meghallgatásra az Oktatási Minisztérium új, lágymányosi kampuszának egyik épületében került sor. Egy hatalmas előadóterem első sorában ültek a kurátorok, számomra meglepő volt, hogy közülük senkit sem ismertem, de még nagyobb meglepetést okozott azonban, hogy nem sokkal a bemutató diasorok számítógépbe való betöltése után valamilyen ok miatt lehetetlenné vált a vetítés, és pillanatnyi tétovázás után közöltem, hogy az elektronikus vetítés nélkül is meg tudom tartani az ismertetést, hiszen a képek írásvetítő-fóliákon is velem vannak. Ez láthatóan megtetszett a bírálóbizottságnak, meg az is, hogy nem estem pánikba egy ilyen váratlan helyzetben. A szóbeli értékeléskor is utaltak erre, és kiemelték a fóliák informatív jellegét.
Ha már a fóliáknál tartunk, akkor mindenképpen meg kell említenem azok elkészítésének körülményeit. Nagyon kevés idő állt rendelkezésre ehhez, és egy fiatal fizikus munkatársamat kértem meg a fóliák elkészítésére. Bár a projekt tartalmát jól ismerte, és részletesen el is meséltem neki, hogy mi legyen a fóliákon, a munka nem kellő minőségben, és nagyon lassan haladt. Talán éppen együtt ültem a számítógép előtt fiatal munkatársammal, amikor a projektet megvalósító konzorcium egyik tagjának képviselője, Dobránszky János bejött az irodába, és érdeklődött, hogy mivel foglalkozunk. Megmutattuk neki az addig elkészült fóliakezdeményeket, erre röviden csak annyit mondott: hagyjátok az egészet, én majd megcsinálom. Így készült el az a 10–12 fólia, amely megnyerte a kuratórium tagjainak tetszését.
Az NKTH pozitív döntésének kézhez kapása után komoly feladatot jelentett a konzorciumi munka megszervezése, a konzorciumi tagok munkájának összefogása. A mindennapi kapcsolattartáson túlmenően negyedévenként vagy szükség esetén nem előre tervezett időpontban is tartottunk megbeszélést. Kezdettől fogva megnyugtató volt, hogy ezeken az üléseken szinte mindig teljes volt a tagok részvétele, bár a munkahelyem vezetőinek részéről különösebb érdeklődést és támogatást nem tapasztaltam. Ne feledjük, hogy ekkor már elindult a nano-őrület hazánkban. A konzorciumi munkának rangot adott dr. Prohászka János professzornak, az MTA rendes tagjának az első üléseken való részvétele és a többes fázisú acélok szövetszerkezetének kialakulását meghatározó folyamatok termodinamikai megközelítéséről szóló előadása, különös tekintettel az orto- és paraegyensúly értelmezésére.
Ennek a margóra írt szövegnek nem lehet célja a projekt tudományos hátterének részletes elemzése, mégis szükségesnek tartom az alapgondolatot röviden összefoglalni. Ahogy az a célkitűzésben is szerepelt, azt kívántuk tisztázni, hogy a magyar vaskohászatban működő technikai berendezésekkel nagyüzemi körülmények között, fémtani ismereteink birtokában előállítható-e a nemzetközi szabványoknak megfelelő DP- és TRIP-acélszalag. Már megismertük a többes fázisú acélok kémiai összetételét, és azt is láttuk, hogy a Dunai Vasmű konverteres acélművében ilyen adagok gyárthatók. A kémiai összetételre vonatkozóan az NPC által közzétett Niobium című könyv adatai szolgáltak irányadóként. A kérdés ezek után tehát úgy fogalmazódott meg, hogy a Dunai Vasmű félfolytatólagos szélesszalag során, a METAB Kft Sendzimir-típusú horganyzósorán és a SILCO Rt Ebner-típusú folyamatos hőkezelő során elérhető-e a mechanikai tulajdonságokat meghatározó szövetszerkezeti állapot. A három gyártósor technikai paramétereinek megismerése után az is kirajzolódott, hogy DP- és TRIP-minőségű szalagot meleghengerlés közben közvetlenül előállítani kérdéses lehet, ugyanakkor a másik két technikai berendezésen végzett üzemi kísérletekhez feltétlenül szükséges volt melegen hengerelt szalag előállítása. A Sendzimir-horganyzósornak és a SILCO Rt hőkezelő sorának közös vonását az jelenti, hogy hideg acélszalagból indul ki, és egy hevítőszakaszon való áthaladás közben éri el a szalag az interkritikus hőmérsékletet. Ez a technikai elrendezés adta meg a sikeres üzemi kísérletek lehetőségét.
A három gyártósorra vonatkozó technológiai javaslatunkat számítógépes szimulációval határoztuk meg, ebben a munkában meghatározó szerepe volt dr. Felde Imrének. A félfolytatólagos szélesszalag-meleghengerműre vonatkozó szimulációk már előrejelezték, hogy olyan hőmérséklet-vezetést, amely akárcsak a DP-állapotot biztosítani tudná, csak közelíteni lehet. A másik két technikai berendezéssel kapcsolatban a számítógépes szimuláció egyértelműen jelezte, hogy a SILCO Rt Ebner-típusú hőkezelő sora szinte ideális a DP- és a TRIP-állapot elérésére, míg a Sendzimir-horganyzósoron a technikai adottságok miatt csak a DP-állapot lesz jól megközelíthető.
Talán már a projekt javaslatának megfogalmazása előtt is, de a projekt ideje alatt még intenzívebben foglalkoztunk a fizikai és számítógépes szimulációnak a műszaki fejlesztésben betöltött szerepével. Ennek a két módszernek kitüntetett jelentősége van a folytatólagos üzemi technológiák tervezésekor. A SILCO Rt Ebner-típusú hőkezelő során és a METAB Kft Sendzimir horganyzósorán tervezett üzemi kísérletek előkészítésekor is messzemenően támaszkodtunk a számítógépes szimulációra. Az ennek a projektnek a során megfogalmazott gondolatok szinte egész szakmai pályafutásomon végigkísértek. A kezdetben megfogalmazott, szükségszerűen még fésületlen gondolatokat mintegy két éve dr. Trampus Péterrel közös dolgozatunkban foglaltuk össze, amely az anyagtudomany.eu blogomban A láncmodell – A teljesítőképesség fogalmától az anyag fogalmán keresztül a feldolgozásig címen olvasható. Az idézett tartalomnak a 12. és 13. számú ábrája pontosan lefedi a SILCO Rt hőkezelősorán végzett fejlesztési folyamat lényegét.
E gondolatok előrevetítése után az üzemi kísérletek során engem ért és legalább a margóra kívánkozó impulzusokat írom le.
A DP-állapotot biztosító összetételű acélszalag üzemi legyártása nem okozott nehézséget. Az előállított, melegen hengerelt szalag mechanikai vizsgálati eredményei azt mutatták, hogy a szokásos technológiával gyártott szalagokhoz viszonyítva a módosított technológiával gyártotté a DP-acéloktól elvárt tulajdonságokhoz közeledett. A vasmű szakemberei ezt kedvezően fogadták. Amikor ezeket az eredményeket megmutattam az egyik volt VASKUT-as kollégámnak, akkor rövid habozás után megkérdezte: „mondd Balázs, ezzel most már kész a fejlesztés?”. Válaszom rövid volt: „nem!”. Ekkor én már ugyanis megnéztem a szalag szövetét, és láttam, hogy az nem 80% ferritből és 20% martenzitből áll, hanem a szövet viszonylag homogén, és tűs jellegű, amit akár felső bénitnek vagy tűs ferritnek is minősíteni lehetett. Beigazolódott tehát, hogy az adott elrendezésű meleghengermű nem alkalmas DP-szövetű szalag előállítására. Ezzel a kérdéssel itt tovább nem foglalkozom, hiszen a továbbiakban a csak részben sikeres kísérletnek a következményeit tekintem át.
A TRIP-állapotú szalag üzemi kísérletei során több meglepetés is ért. Az elsőt az ismert összetételű variációk közüli választás jelentette. A vasmű szakemberei talán a legkevésbé ismert, alumíniummal és foszforral mint ferritképző elemekkel ötvözött acélminőséget választották. Okát mind a mai napig nem tudom. Még nagyobb meglepetést okozott azonban az, hogy az egyik szerdai napon, amikor a szokásos módon kollégámmal megjelentünk a kutatóintézetben, a megbeszélésen jelenlévő acélműves kollégák közölték, hogy az előző éjszaka folyamán legyártották a 100 tonnás adagot, sőt azt le is öntötték a folyamatos öntőművön. A bugáknak csak egy részét adták be közvetlenül meleg állapotban a tolókemencébe, míg a másik részt egymásra rakva hűlni hagyták. A közvetlenül beadott bugákat sikeresen kihengerelték a meleghengerműben kb. 3 mm vastag szalagokká, míg a hűlni hagyott bugák megrepedtek, és kihengerlésre alkalmatlanná váltak.
20 év távlatából úgy látom, hogy a TRIP-állapotot biztosító acél minőségének kiválasztásakor, majd a leöntött bugák kezelésekor nem csak szakmai szempontok érvényesültek. Talán jobb lett volna egy előzetes egyeztetés, hiszen ebben az időben már dr. Réger Mihály egyre mélyebben behatolt a folyamatos öntés rejtelmeibe. A történtek miatt második TRIP-szalag üzemi kísérleteire nem került sor. Még most sem értem, hogy a repedt TRIP-acél bugák leselejtezése miért jelentett problémát az Acélműveknek, hiszen a kísérleti gyártás költségeit a pályázatból fedezték, és maga az acél anyaga hulladékként feldolgozható volt.
A második TRIP-acéladag nagyüzemi előállítását kisüzemi adagok gyártásával váltottuk ki. Az elsőként legyártott adagok összetétele a megcélzott összetételtől nagyon távol volt, és ezért új adagok gyártását javasoltam. A második sorozat összetétele már sokkal jobban közelítette az elvártat, a kísérleti gyártást irányító kolléga azonban még ezeket az összetételeket sem fogadta el, és egy harmadik sorozatot gyártatott le. Ez természetesen ennek a kísérleti gyártásnak az elhúzódását vonta maga után. A harmadik gyártási sorozatot én már feleslegesnek tartottam, mert a TRIP-állapot eléréséhez az adag vegyi összetétele csak az egyik feltételt jelenti, míg a másodikat maga a hőkezelési folyamat jellemzői adják. A célként megadott összetételtől kissé eltérő összetételű adagokból a hőkezelés paramétereinek tudatos megválasztásával is elérhető lett volna a kívánt szövetelemarány.
A DP- és a TRIP-acélokkal végzett kísérletek számos hasznos tapasztalattal szolgáltak, és a meleghengerműben előállított szalagok megfelelő alapanyagot biztosítottak a SILCO Rt-ben és a METAB Kft-ben végzendő kísérletekhez.
Ezeknek az üzemi kísérleteknek az első részét a SILCO Rt Ebner-típusú hőkezelő során hajtottuk végre. Ha jól emlékszem, a SILCO Rt-vel való kapcsolat Dobránszky János közvetítésével jött létre, aki dr. Prohászka János mellett már jó szakmai kapcsolatokat épített ki az acélszalagokból előállított szalagfűrészlapok fejlesztése témában. A hőkezelő sor geometriai és termikus adataira és a hőkezelendő acél összetételére vonatkozó adatok alapján dr. Felde Imre készítette el a hőkezelés matematikai szimulációját. Az adatokat megküldtük Hirka Józsefnek, a SILCO Rt. ügyvezető igazgatójának, és megbeszéltük, hogy várhatóan mikor kerülhet sor az üzemi kísérletre. A kérdéses napon Felde Imre és Dobránszky János társaságában elutaztunk Salgótarjánba, és nagy meglepetésünkre megérkezésünkkor nem a hőkezelő üzembe, hanem közvetlenül az anyagvizsgáló laborba invitáltak bennünket. A Zwick-gyártmányú szakítógépet az üzem szinte valamennyi dolgozója körülállta, és őszinte lelkesedéssel mondták, hogy a DP- és a TRIP-acélszalagok hőkezelése a matematikai szimulációban megadott adatok alapján teljes mértékben sikeres volt. A kétféle többes fázisú acél folyáshatára/szakítószilárdsága 0,5 és 0,6 között volt, ami messzemenően kielégítette az előírásokat.
Mivel még a befűzött tekercs egy részét nem hőkezelték, a hevítőkemence paraméterein kissé változtatva megismételtük a hőkezelést. Az ésszerűnek tűnő változtatás ellenére a mechanikai jellemzők kedvezőtlenebbek lettek, ami a matematikai szimuláció hatékonyságát messzemenően igazolta.
A közös sikert megünnepelendő, meghívtak bennünket egy közös ebédre. Ilyen jól már régen esett az egyébként is finom ebéd.
A METAB Kft Sendzimir-horganyzósorának technikai adatait már korábbról is ismertem, de a dr. Felde Imre által végzendő szimulációhoz részletesebb ismeretekre volt szükségünk. Nagy kihívást jelentett az, hogy a horganyfürdő hőmérséklete közel megegyezik a bénites átalakulás hőmérséklet-tartományával, és így azt is vizsgálnunk kellett, hogy van-e remény a TRIP-szövetszerkezeti állapot elérésére. A horganyzósorra jellemző, viszonylag nagy szalagsebesség azonban ezt a lehetőséget kizárta, és a horganyfürdőt inkább mint hűtőközeget vettük figyelembe, megcélozva a DP-állapot elérését. Végül is sikerült a horganyzóüzem szakembereinek javaslatára ebből a horganyzott szalagból a Lemezalakító Kft-ben raktárépületek befedésére, illetve oldalfalainak borítására nagy teherviselő képességű elemeket gyártani.
Áttérve a személyes emlékekre, még ma is élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor az üzemi kísérletet irányító két kolléga félrehívott, és azt kérdezték, hogy nem lehetne-e a sikeres üzemi kísérleteket anyagilag is honorálni? El kellett mondanom, hogy az üzemi kísérletek költségét a konzorciumi tagként szereplő METAB Kft. közvetlenül megkapta, és nekem mint konzorciumi vezetőnek nincs jogosultságom ilyen kifizetésekre. Becsületükre legyen mondva, hogy a projekt befejezéséig mindvégig alkotó módon járultak hozzá a munka sikeres befejezéséhez.
A Sendzimir-soron végzett kísérletek után az üzemi kísérletek még tovább folytatódtak, az előállított horganyzott DP-szalagból ugyanis autópálya-korlátelemet is gyártottunk. Ebbe a műveletbe a Lemezalakító Kft. munkatársai kapcsolódtak be, ahol vastagabb és nem többes fázisú acélból már korábban is gyártottak ilyen elemeket. Az egyeztető tárgyalásra dr. Zsámbók Dénes kutatóintézeti igazgatóval együtt kerestük fel a Lemezalakító Kft. ügyvezető igazgatóját. A találkozó első pillanataitól kezdve világos volt előttem, hogy Zsámbok Dénes intellektusa és vállalaton belüli elismertsége messzemenően elegendő volt ahhoz, hogy az autópályaelemet gyártó kft befogadja üzemébe ezt a kísérleti gyártást.
A Lemezalakító Kft-ben előállított autópálya-korlátelemek tesztelésére az AutóKut tesztelési helyén került sor Budapesten, valahol a XI. kerületben. A tesztelés során bebizonyosodott, hogy a vékonyabb, de jó folyáshatár/szakítószilárdság arányú lemezből készült elem energiaelnyelő képessége meghaladja a vastagabb, de hagyományos szövetszerkezetű acélból készült lemezét. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ezen a telephelyen ez volt az utolsó tesztelés, az AutóKut ugyanis rövidesen a felszámolás sorsára jutott. Ne feledjük, hogy ekkor már 2005-öt írtunk.
A BME ATT munkatársa, Dobránszky János, a rendelkezésükre álló keret terhére egy termo-elektromos erő mérésére alkalmas műszert szerzett be, s bár az előállított többes fázisú acélszalagokon is végeztünk méréseket, az idő rövidsége miatt részletesebb vizsgálatokról a zárójelentésben még nem számolhattunk be. A projekt befejezése utáni években azonban dr. Mucsi András ezzel a műszerrel követte lágyacélok öregedési folyamatát. Az eredményekről a sikeresen megvédett PhD-értekezésében számolt be.
Néhány szót feltétlenül szólnom kell az NKTH-val és a BAYATI pénzügyeseivel való kapcsolatomról. A hároméves periódus alatt kétszer kellett beszámolni egy NKTH-s bírálóbizottság előtt a pályázati munka előrehaladásáról. Az első alkalommal elkísért egy külsős munkatársam, mert ekkor már túl voltam az első szürkehályog műtéten, és a laptop kezelése nehézséget okozott. Az NKTH-sok ezt a kérésemet nehezen fogadták be először, mert a bizottság előtti beszámolók szigorúan titkosak voltak. Hogy miért, azt még máig sem értem. A nem túlságosan barátságos fogadtatás rányomta bélyegét a beszámoló hangulatára. Nehezen értették meg a számomra teljesen ismeretlen személyek, hogy egy nagyüzemi kísérlet elindításához nem elegendő egy-két hónap. A második ilyen alkalomra a projekt vége előtt mintegy félévvel került sor, a hangulat kezdetben ekkor sem volt túlságosan baráti, de amikor látták, hogy a konzorcium összes résztvevője magas szinten képviseltette magát ezen a beszámolón, akkor már elismerően szóltak, és sok sikert kívántak a fejlesztőmunka eredményes befejezéséhez. Az NKTH munkatársaival a harmadik találkozóra a pályázati munka befejezése után került sor, amikor a hivatal fogadóirodájában egy hölgy átadta a teljesítésről szóló dokumentumot. Azt hittem, hogy ez az aktus a korábbi két alkalomhoz hasonlóan egy nagyobb grémium előtt fog lezajlani, és így megkértem dr. Felde Imrét, aki ekkor már a Bay Zoltán Alapítvány első számú vezetője volt, hogy kísérjen el. A teljesítést igazoló dokumentum átadása mindenféle ünnepélyességet nélkülözött, a hivatal egyetlen munkatársa, egy meglehetősen zsúfolt és zajos fogadóteremben adta át a levelet. A körülményektől függetlenül azért nagyon boldogok voltunk.
Mint konzorciumvezető a projekt teljes pénzügyi elszámolásáért is felelős voltam. Az egyes konzorciumi partnerek saját maguk készítették el pénzügyi beszámolójukat. A BAYATI-nak a megkapott és a saját anyagából kellett összeállítani a végleges összegzést. A BAYATI-ban ekkor ketten foglalkoztak pénzügyekkel, egyikük közvetlenül az igazgatónő keze alatt dolgozott, míg a másik intézte a mindennapi feladatokat. Kettejük között sem volt felhőtlen a kapcsolat, de ez volt jellemző az elsőként említett hölgynek a velem való kapcsolatára is. Ha jól emlékszem, egy hétfői napon kellett a zárójelentést és a pénzügyi beszámolót az NKTH-nak megküldeni. Péntek délben szinte teljesen reménytelennek tűnt, hogy az elkészülhet, elsősorban a korábban említett feszültségek miatt. Ekkor megkértem a BAYATI ügyeivel foglalkozó kolléganőmet, hogy segítsen az intézet érdekében. Mivel a konzorciumi partnerektől kapott pénzügyi beszámolók korrektek voltak, és ezek alapján a BAYATI beszámolója is könnyen készülhetett el, az összegzés már nem okozott különösebb gondot, és valamikor a késő esti órákban be tudtuk küldeni az NKTH-nak a zárójelentést a mellékletekkel és a pénzügyi beszámolóval együtt. Máig hálás vagyok annak a hölgynek, aki ezen a számomra és az intézet számára is kínos ügyön átsegített.
A konzorciumi tagok képviselőivel a projekt sikeres befejezése után még egyszer találkoztunk a BAYATI második emeleti tárgyalótermében. Természetesen felmerült az elért eredmények további hasznosításának kérdése is. A legnagyobb vitát az autópálya-korlátelemek gyártási lehetőségei váltották ki. Tudtuk, hogy az ilyen elemeket nemzetközileg minősíteni kell a tényleges alkalmazáshoz. Erre hazánkban nem volt lehetőség, de Prágában működött egy ilyen minősítő intézmény, amely az árajánlatkérés alapján körülbelül 150 millió forintért végezte volna el a munkát. Ennek anyagi fedezetét nem láttuk biztosítva. Még váratlanabb volt számunkra az a vélemény, hogy a vékonyabb, de jobb teljesítőképességű lemezből való gyártás nem előnyös a magyar kohászat számára, mert alapjában véve még mindig a mennyiségi szemlélet uralkodott. Ha megvalósult volna ez a fejlesztés, akkor az autópályán minden bizonnyal csökkent volna a halálos balesetek száma.
Ezt az első részt itt akár be is fejezhetném. Számomra, illetve dr. Réger Mihállyal együtt számunkra az igazi befejezést a 2005 karácsonyán, a vasmű kutatóintézetében történtek jelentették. Minden év végén a vasműves kollégákkal együtt kis ünnepség keretében értékeltük az azévi eredményeket. Mikor felmentünk az első emeleti tanácsterembe, meglepetésként ért bennünket, hogy a terem egyik sarkában lévő asztalon egy, a projekt eredményeiből összeállított kompozíció várta a résztvevőket. A kompozícióban volt egy darab autópálya-korlátelem, egy darab horganyzott, élhajlítással előállított raktárfalelem, az SKÜ-ben hőkezelt DP- és TRIP-acél darab, meg néhány vizsgálati minta is. Bár sokféle szakmai elismerésben részesültem, de a legnagyobb örömet ez a kompozíció okozta, hiszen ezt annak a közösségnek a tagjai készítették el, akikkel éveken át sikerrel – sok-sok nehézséget is áthidalva – együtt dolgoztunk. Sajnos, ez a kompozíció csak emlékeimben él, 17 év távlatából felvételt nem tudtunk találni.
A találmányi bejelentés kálváriája
Ahogy a blogom bevezetőjében írtam, elsősorban VASKUT-as emlékeimről kívánok beszámolni. Most már látom, hogy ez csak részben sikerült, bár a Többes fázisú acélok kifejlesztése című projekt története visszanyúlik a VASKUT-as évekre.
Valamikor a ’80-as évek elején vagy közepén a Fémtani Osztály akkori osztályvezetőjének vezetésével és a Dunai Vasmű műszaki vezérigazgatójának, dr. Répási Gellértnek a megbízásából megkísérelték a DP-állapotú acél szabályozott hőmérséklet-vezetésű meleghengerléssel való előállítását. Nagy vanádiumtartalmú acéllal ez részben sikerült is, de a meleghengermű hűtősorának hossza és hűtési kapacitása nem tette lehetővé e termék gyártmányként való bevezetését. Emlékeim szerint csak viszonylag vastag szalagot lehetett gyártani, holott a DP-állapotú szalag főleg hidegalakításra való. Hogy ezzel a témával a már említett osztályvezető intenzíven foglalkozott, egyértelműen bizonyítja, hogy a Fémtani Osztály könyvtárának maradékában megtaláltam a Microstructure and Properties of Dual-phase Steels Containing Fine Precipitates, Fundamentals of Dual-Phase Steels című könyvet, amelyre még a projekt zárójelentésében is hivatkoztam [2].
Ahogy azt már a Többes fázisú acélok kifejlesztése kapcsán megemlítettem, a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő összetételű acélból a Dunai Vasmű Meleghengerművében DP-állapotú acélszalagot nem sikerült előállítani. A korábbi VASKUT-as tapasztalatok és a számítógépes modellezési eredmények alapján ez nem is volt várható, ezek a tapasztalatok azonban számomra egyértelművé tették, hogy a megoldást valahol a meleghengermű hűtősora méretének, elrendezésének és a hűtősoron elérhető lehűlési sebességnek a változtatásával kell keresni. Kezdettől fogva tisztában voltam azzal, hogy ezeknek a változtatásoknak igen jelentős a költségkihatása, de a megoldás keresése minden bizonnyal közelebb visz a DP- és TRIP-acélok előállításának lehetőségéhez.
A Dunai Vasmű, elsősorban azonban a kutatóintézetének munkatársaival való együttgondolkodás eredményeképpen fogalmaztuk meg először újítási javaslatként, majd találmányként az elképzelésünket. Jól emlékszem, hogy ezekben a beadványokban a projekt kidolgozásában résztvevő, szinte mindegyik munkatárs szerepelt, természetesen különböző százalékos arányokban. Még a projekt futamideje alatt kedvező visszajelzéseket kaptunk a Dunai Vasmű szabadalmi irodájától, sőt azt is javasolták, hogy ne újítási javaslatként, hanem találmányi bejelentésként kérjük az elbírálást.
Sajnos, sem a projekt futamideje alatt, sem az azutáni években írásos visszajelzés nem jött, pedig nagyon jó lett volna, ha a nagy tapasztalatú üzemi szakemberektől érdemleges kritikát kaphattunk volna. Ez minden bizonnyal hozzájárult volna a találmányi bejelentés részleteinek műszakilag megalapozottabb kidolgozásához és a megvalósítás realitásához.
Ne feledjük, hogy a 2005 utáni években a Dunai Vasműben alapvető változások játszódtak le, megváltozott a vezérigazgató személye és a cég tulajdonosi szerkezete. Az új helyzetben szinte reménytelennek láttam a találmányi bejelentés sorsát, ezért úgy döntöttem, hogy két dunaújvárosi kollégával együtt ezt az anyagot a BKL Kohászat hasábjain publikáljuk. A publikáció 2006-ban jelent meg Többes fázisú és TRIP acélok gyártása meleghengerléssel címmel, a BKL Kohászat 139. évfolyamában.
A már vázolt problémák kiküszöbölésére azt javasoltuk ebben a munkában, hogy az utolsó készsori állvány után bizonyos távolságra be kell építeni egy interkritikus csévélőnek nevezett egységet, ahol a feltekercselt szalagban kialakulhat a DP- és TRIP-állapot eléréséhez feltétlenül szükséges ferrit/ausztenit arány.
A cikk megjelenése körüli években nemcsak a Dunai Vasmű, hanem az én személyes életemben is lényeges változások álltak be. A leglényegesebb változást az jelentette, hogy elsősorban a BAYATI kutatási profiljának megváltozása miatt, részben pedig azért, mert a BME-n abbahagytam a német nyelvű oktatási tevékenységemet, első munkahelyemül a Dunaújvárosi Főiskolát, majd utódját, a Dunaújvárosi Egyemet választottam. Tanítani mindig szerettem. Sokáig nem is gondoltam arra, hogy a BKL Kohászatban megjelentetett, a többes fázisú acélok gyártástechnológiájának fejlesztésével foglalkozó cikknek milyen következményei lesznek. 2012-ben a Dunaújvárosi Egyetemen egy nagy összegű TÁMOP-pályázatot nyertünk. A kutatási program 11 altémát foglalt magába, közöttük három a többes fázisú acélok fejlesztését célozta, most már a Gleeble 3800-as termomechanikus szimulátor nyújtotta lehetőségekre alapozva. A program benyújtásakor a DUE Pályázati irodája javasolta, hogy vállaljuk két találmányi bejelentés elkészítését. Ezek el is készültek, és az egyik előkészítő anyag lényegében megegyezett a Kohászati Lapokban megjelent cikkel, de igénypontok nélkül.
A két előzetes anyagot egy szabadalmi ügyvivő cég kezelte, és a BME egyik előadótermében került sor az első személyes találkozóra. A szabadalmi ügyvivői iroda képviselői az előzetes anyagot bejelentésre alkalmasnak találták, és a szokásosnak megfelelően tájékoztattak, hogy el fogják végezni az újdonságvizsgálatot. Azt javasolták, hogy ne csak hazánkban, hanem az USA-ban is tegyünk bejelentést.
Viszonylag hosszú idő, talán egy év is eltelt, amikor visszajelzést kaptunk a szabadalmi irodától. Közölték hogy újdonságrontó anyagot találtak a BKL Kohászat hasábjain. Lehet, hogy nekem már a folyamat elején el kellett volna mondanom ennek az anyagnak az előtörténetét. Mivel a TÁMOP-projektben az egyik altéma pontosan ezzel a technológiai variációval foglalkozott, és lehetőségünk volt egy újonnan felismert folyamat, a DIFT (Deformation Induced Ferritic Transformation) részleteinek tanulmányozására, a korábban megfogalmazottak ezzel az új ismerettel bővíthetők lettek volna.
Az újdonságrontásra vonatkozó információ közlésével szinte egy időben az USA szabadalmi hivatalától is visszajelzés érkezett, amely alapvetően pozitív volt, és csak néhány, a szabadalmi igénypontokat érintő megfogalmazással kapcsolatos változtatást javasolt.
A találmányi bejelentésünknek az igazi nagy pofont azonban az jelentette, amikor kiderült, hogy az adott, Nagy teljesítőképességű szerkezeti anyagok kutatása című TÁMOP-projekt az EU előírásai szerint csak alapkutatási feladatokat foglalhatott magába, és így a kapcsolódó találmányi bejelentések költségei a támogatási összegből nem finanszírozhatók. 2015-ben más forrásból való finanszírozásra lehetőség nem volt. Azt is megjegyzem, hogy ekkor már betöltöttem 70. életévemet, így már csak professor emeritusként támogatom a Dunaújvárosi Egyetemet.
Zárógondolat
A többes fázisú acélok kifejlesztése című projekt margójára szánt mondatokat pusztán emlékezetemre hagyatkozva írtam meg. A projekt zárójelentésén kívül más dokumentumokat nem forgattam. A projektben sok kolléga vett részt, mindegyikük megírhatná a maga visszaemlékezését. Ezek valószínűleg kisebb-nagyobb mértékben eltérnének az én szövegemtől. Abban azonban bízom, hogy az általam leírtak senkinek sem bántják az érzékenységét, és a fiatalabb generációnak tanulságul szolgálhatnak.